(1905. szeptember 15. - 1991. augusztus 29.) magyar orvos, patológus, amiloidkutató

Romhányi György 1905. szeptember 15-én született a Fejér megyei Szár községben. Romhányi György a szári három osztálytermes római katolikus elemiben tanult meg írni, olvasni és számolni, majd a székesfehérvári Ciszterci Rendi Szent István Katolikus Főgimnázium növendéke lett.

1929. november 9-én avatták orvosdoktorrá a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, s ettől a naptól kezdve nyugdíjazásáig patológusként dolgozott. A pécsi tudományegyetem két kiválósága, Ernst Jenő és a Szentágothai János benne látták Entz Béla patológus professzor méltó utódját, így Pécsre hívták a patológiai intézet élére. 1951. október 16-án foglalta el a Pécsi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetének katedráját. Ő maga később „kiteljesedésnek” nevezte pécsi működését, hiszen itt valósultak meg álmai, itt nyílt szabad tér kreativitása kibontakozására.

Első külföldi előadói szereplése 1960-ban Párizsban az I. Európai Hisztokémiai Kongresszuson volt, ahol a metakromatikus festés szubmikroszkópos strukturális alapfeltételeiről tartott nagy sikerű előadást, beszámolt a toluidinkék és a rivanol topooptikai reakcióról, a cornea (a mesenchymalis struktúrák) metakromatikus festési reakciójáról. Közben az akkori rektor, Donhoffer Szilárd erőteljes felszólítására beadta, majd 1968-ban megvédte "A kötőszövet sejtközi állományának ultrastruktúrájáról topooptikai reakciók, polarisatios optikai vizsgálatok alapján" c. nagydoktori disszertációját. A hatvanas évek végén visszatért kedvenc témájához, az amiloidhoz.

1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező-, majd 1988-ban rendes tagja. A patológia mellett érdekelte az asztonómia, archeológia, a komoly- és könnyűzene. Autodidakta módon megtanult hegedülni, mesterhegedűjét egyik tanítványa leánytestvérének ajándékozta. Érdekelte a képzőművészet és az ógörög történelem is. Romhányi György legszélesebb körben kétségtelenül oktatói tevékenységével vált legendává. Romhányi professzor legfontosabb üzenete a hallgatók iránti feltétel nélküli szeretet volt, emiatt tudott szigorúságában is inspiráló lenni. Utánozhatatlan előadói készségének egyik legfontosabb vonása az volt, hogy hallgatóival személyes kapcsolatot alakított ki. Fantasztikus arc- és névmemóriával rendelkezett. Kivételes módon több száz medikust tudott néven szólítani, s előadásai alatt folyamatos szemkontaktusban volt a hallgatóival. Nem vetített, mert a sötétben elveszett volna a szemkontaktus! Oktatási módszere – a vázlatos rajz, a megfelelő hangsúly, az interaktív előadásmód – a modern multimédiás feltételek közt is időtálló.

Forrás: Wikipedia